RSS hírcsatorna






Tankönyv

A nyelv és a világ

1. Bevezető

A nyelvtan tanulása során többféle megközelítés alkalmazható, és nem állítható egyikről sem, hogy az lenne az egyedül üdvözítő mindenki számára. Én itt arról a megközelítésről fogok mesélni, amit én "gondolkodó tanulásnak", avagy "logikai megközelítésnek" nevezek néha, de a címkén nem sokat gondolkodtam. Lényeg, hogy ez alapján a nyelvtant úgy tanulom, hogy meg akarom érteni a mondottakat - vigyázat: ez nem egyenlő a mondottak bemagolásával! Akik tehát elvetik vagy lenézik vagy haszontalannak tartják az ilyen fajta nyelvtantanulást, azok esetleg kevésbé fogják hasznosnak találni ezt az írást, mint azok, akik így próbálják csinálni (de feltételezhetően nem sikerül).

Ha te a nyelvtant egyáltalán nem szeretnéd tanulni (majd megértem én azt a példákból meg a filmek nézése közben), vagy ha a szabályokat csak átböngészni szereted (mégiscsak belenézek, nem árthat az semmit), akkor nem neked írom ezt itt.



2. A nyelvtani szabályokról

A matematika tanulása során jó eredményeket lehet elérni azzal is, ha a szabályokat nem akarom értelmezni, hanem egyszerűen bemagolom őket, aztán a feladatok elvégzése során előásom az emlékezetemből, és megpróbálom ráhúzni az X-ekre és Y-okra. Ez a nyelvnél - legnagyobb sajnálatomra - nem működik. Bevallom, hogy azért nem, mert a nyelvkönyvekben nincsenek olyan jól átgondolt szabályok, mint a matematika könyvekben. A matematika szabályait ellenőrzik, bizonyítják, s ha nem sikerül kétséget kizárólag bizonyítani, akkor elvetik, mint használhatatlant. A nyelvkönyvek szabályai ezt a szintet meg sem közelítik, sőt...

A nyelvtan, a nyelvtankönyvek, a nyelvápolás és ezek rokonai köszönő viszonyban sincsenek a nyelvészettel, ami viszont tényleg ilyen matematikai szabályokkal machinál: a nyelvész mond valamilyen szabályt, és ha azt nem lehet bizonyítani, sőt, egyenesen cáfolja a mondottakat számos példa, akkor könyörtelenül elvetik azt (nem a példát, a szabályt!). A nyelvészettel ismerkedő hallgatóknak az első percekben elmondják ezt a klasszikus iskolapéldát, hogy lássák, mennyire oktondi dolog az iskolai nyelvtantanítás: azt tanítják szegény gyerekeknek a magyar nyelvtan órákon, hogy az ige "cselekvést, történést, létezést kifejező szó". Ám ha ez igaz lenne, akkor a "cselekvés, történés, létezés" szavak mind igék lennének, hiszen ne mondja nekem senki, hogy a "cselekvés" nem cselekvést, a "történés" nem történést, a "létezés" pedig nem létezést jelent. Ám e szavak mégsem igék. A "szabály" tehát csapnivaló hazugság. Mégsem dobják ki, már évtizedek óta nem.

A tankönyvek igen jólelkű teremtmények - vagy ilyeneknek a művei. Ezt abból következtetem, hogy soha nem akarják megterhelni a nyelvtanulókat egzakt szabályokkal, a nyelvtani jelenségeket meseszerűen, inkább példálózva írják le, mintsem egyértelmű és pontosan használható szabályokkal. Ez jótékony hatással van azokra, akik amolyan művészlelkekként, csak úgy belekapkodva szeretnének tudomást szerezni a jelenség mibenlétéről. Semmilyen segítséget nem jelent azonban azoknak, akiknek ezt a leírást szánom: akik a szabályt ténylegesen szabályként akarják felfogni, és alkalmazni is szeretnék azokat. Sőt: határozottan meggátolja őket a nyelvtan elsajátításában, teljes bizonyossággal fogja őket félrevezetni minden egyes nyelvtani jelenség esetén.

Ezen próbálok segíteni az alábbiakban.

3. A nyelv és a világ kapcsolata

Kezdjük ezzel: a világ és annak elrendezése semmilyen hatással nincs a nyelvtani szabályokra. (Ez valószínűleg kölcsönös, feltételezhetjük, hogy a nyelvi szabályoknak meg semmiféle hatásuk nincs a világ állására, így a szieszta és a kötőmód kapcsolatáról valószínűleg értelmetlen elmélkedni.)

No, ez filozofikus gondolatnak hat - de hát végtére is gondolkodni akarunk! Ezzel azt állítom tehát, hogy a mondandóm megfogalmazását, a mondataim formáját, a nyelvtani eszközök kiválasztását semmilyen körülmények között nem befolyásolja az, hogy az, amiről beszélek, ténylegesen milyen. Tapasztalatom szerint ez megdöbbentő kijelentés, de - persze - igaz. Ha azt mondod erre, hogy ha esik az eső, akkor nem mondhatom azt, hogy süt a nap - akkor ezzel semmit sem cáfoltál. Hiszen egyrészt az eső és a napsütés kifejezése nem nyelvtan, hanem mondandó, tartalom kérdése (nem azt mondtam fentebb, hogy a mondandómat nem befolyásolja a világ állása, hanem azt, hogy a nyelvi formákat nem befolyásolja!), másrészt pedig akár mondhatnám azt is a zuhogó esőben, hogy "óh, be szépen süt a nap" - legfeljebb cinikusnak mondanának a körülöttem lévők, esetleg humornak vennék - de a nyelvi megnyilatkozásom tökéletesen helyes magyar megnyilatkozás lenne. Azt viszont már végképp bolondságnak kellene tartanunk, ha azt mondaná valaki, hogy "ha esik az eső, akkor mindig szenvedő szerkezetet kell használni". Ilyet persze nem is találunk nyelvkönyvekben. De az is bolondságnak hat (remélem, te is annak veszed, mert tényleg az), ha azt állítanám: amennyiben a tegnap este látott film szomorú volt, akkor azt past perfect igeidőben kell mondani, ha volt benne sok bunyó, akkor viszont folyamatos múlttal; ha kimentem film közben pisilni, akkor szenvedő szerkezettel, ha rágcsáltam egy kis csipszet közben, akkor folyamatos-befejezett múlttal kell megfogalmaznom.

Ha ezt megmosolyogtatónak tartod, tartsd annak az olyasmit is, amikor az eseménynek nem a bunyótartalmára, hanem annak hosszára, eredményére, megszakítottságára vagy elvégzőjének ismertségére hivatkoznak annak megállapítása érdekében, hogy milyen nyelvi formában fejezze ki azt az ember.

Különösen az igeidők tárgyalásánál jelenik meg igen sok, a fenti bolondériákhoz hasonló "szabály" számos tankönyvben.

De pontosítanom kell: a nyelvkönyvek egy jó része igenis jól használható szabályokat emleget, csak a hallgatók szinte kivétel nélkül megpróbálják leegyszerűsíteni a szabályt, ezért átfogalmazzák, kihagynak belőle ezt-azt. Nagy hiba! Képzeld el, mi történne, ha a fent már emlegetett matematikai képeleteket "egyszerűsítenéd le" úgy, hogy kihagysz belőle néhány sort vagy néhány mellékmondatot!

Azt mondja például a legtöbb könyv/hallgató, hogy "ha eredménye van egy eseménynek, akkor befejezett jelennel kell mondanom". Nomármost ez nyilvánvaló tévedés: a legtöbb eseménynek van eredménye, mégsem mondunk mindent befejezett jelennel. De inkább nézzük a jelenlegi témánkat: egész biztosan nem lehet ez a szabály, mert ez a világra, a világ állására hivatkozik: azt mondja, hogy ha a világ ilyen és ilyen (vagyis ez esetben ha a cselekvés ilyen és ilyen tulajdonsággal rendelkezik), akkor nekem kötelességem a vele kapcsolatos mondandómat ilyen és ilyen eszközökkel (jelen esetben befejezett jelen igeidővel) megfogalmaznom. A szabály rossz, mert azt akarja elhitetni, hogy az esemény milyensége meghatározza a mondandóm formáját.

Más példa: a szenvedő szerkezetnél azt állítják sokan (szinte mindenki), hogy akkor kell használni, ha nem ismert a cselekvés elvégzője. Ám ez megintcsak a világra vonatkozik, tehát nem lehet igaz. És tényleg nem igaz: számos ellenpéldát idézünk a szenvedő szerkezet tárgyalásánál, de magad is kereshetsz az interneten, s meggyőződhetsz róla.

Megint más példa: a befejezett-folyamatos jelen időről azt a hamis vádat terjesztik, hogy akkor kellene használatba venni, ha az esemény, amiről szólok, az már egy ideje tart, s még most is (hogy ezt a "s még most is" részt minek teszik hozzá, arról sejtelmem sincs: ha "tart"-ot mondtam jelen időben, akkor persze, hogy most is). Csakhogy ez megint gyanús, hiszen magáról az eseményről kell megállapítanom valamit ahhoz, hogy eldöntsem a nyelvtani formát, az pedig az itt tárgyalt szabály alapján nem lehet. és tényleg nem igaz: "I live in Hungary" mondatom teljesen helyénvaló, pedig már egy ideje kell, hogy így legyen ez, másképp elképzelhetetlen az egész.

Még egy utolsó: a folyamatos jelenről azt állítják néhányan, hogy használjam akkor, ha az eseményem "negatív, rossz, kellemetlen". Hát persze, ez bolondság megint, mint a fenti filmes példa. Mint ahogy az is, hogy "a nagyon hosszú" cselekvéseket mondjam folyamatos igeidőben.

4. A méhek tánca és a befejezett jelen

A fenti gondolatmenetet azért részletezzük ilyen nagyon, mert hihetetlen nagy problémát okoz a nyelvtan tanulásában a félrecsúszott elképzelés. A félrecsúszás pedig nem kevés: ahhoz hasonlítaná ugyanis az emberi nyelvet, amit az állatok kommunikációjában figyelhetünk meg: jóformán reflexekre. A méhek hírközlő eszköztáráról majdnem mindenki tanult már, feltehetően sokan emlékeznek is rá. Ezek szédületes pontossággal tudják közölni társaikkal, hogy hol, milyen minőségű és mennyiségű táplálék található. De tovább megyek, és inkább így mondom: szédületes pontossággal muszáj közölniük ezeket! A méhek táncát ugyanis (táncszerű repkedéssel közlik az információt a társakkal) igenis befolyásolja a világ. Ha méhnyelvet tanulnál, ilyen szabályokat kellene megtanulnod: ha a táplálék 500 méteres körön belül van, akkor ilyen és ilyen gyorsasággal repkedj! Még pár tucat ilyen szabály lenne, és semmiféle elhajlásra nem lenne lehetőség: a világ meghatározza a nyelvi kifejezésmódot. Soha, egyetlen méh sem fogja eltáncolni, hogy "be jó lenne, ha 800 méterre sok-sok kaja lenne", sem azt, hogy "sok ennivaló van, de engem most nem érdekel, hogy merrefelé, hagyjatok békén". Az is nagyon valószínűtlen (fogalmazzunk egyértelműen: kizárt dolog!), hogy egy méh eltáncolja, hogy "amarra ott tök sok az elemózsia", csak hogy kireptesse társait, ő meg röhögjön a markába, amikor hoppon maradva amazok visszatérnek. Vagyis hazudni, képzelődni, vágyakozni, feltételezni nem tudnak a méhek, a mondandó egyes elemeit sem tudják hangsúlyozni egy másik elem kárára, a közölhető információ egyes részeit nem tudják figyelmen kívül hagyni és még nagyon sok ehhez hasonló dolgot nem tudnak.

Mi meg tudunk. És ezt többek között az teszi lehetővé, hogy a világ állása (például hogy van-e eredménye egy eseménynek vagy nincs, vagy hogy ismert-e a cselekvés elvégzője vagy sem stb.) semmiféle hatással nincs a mondandóm formájára: mondhatom így is, mondhatom úgy is, a választás az én szabad döntésem függvénye, attól függ, hogy én mit akarok mondani éppen.

Most persze leegyszerűsítettük a dolgot, és kizárólag a nyelvtani eszköztárat vettük figyelembe. Ha meg akarsz cáfolni a fenti ponton, akkor ilyesmin érdemes elgondolkodnod: azt azért mégsem engedi meg még az emberi nyelv sem, hogy hímnemű névmással utaljak egy nőnemű lényre, sem azt, hogy a hímnemű asztalt nőneműként ragozzam az ebben illetékes nyelvekben. Más nyelvek meg külön igei toldalékokat tartanak fenn a gömb vagy a hosszúkás alakú tárgyakra irányuló cselekvéseket kifejező igeragozásban (huhh, ez bonyultan hangzott, olvasd el még egyszer!). Ez azonban nem cáfolat a fenti gondolatmenetünkre, de itt és most nyitva hagyjuk ezt a módfelett érdekesnek igérkező, önmagunkkal folytatott vitát.

És ismét csak: miért mondjuk mindezt? Mert az esetek elsöprő többségében az okoz gondot - példának okáért - a befejezett jelen és az egyszerű múlt közötti választásnál, hogy a hallgató, nagyon logikusan, befejezett jelennel mondaná a dolgot, mondván, van eredménye a jelenben. Például azt, hogy "I saw you at the party.", ami viszont hibás lenne, merthogy egy múltba tett eseménynél (a határozott névelő utal erre) nem akarHAT senki a jelenről beszélni.

5. Te döntöd el

A közepesen szemfüles olvasóm azzal vághat vissza e ponton, hogy én magam ilyenekre hivatkozom a többi oktatóanyagomban, ti. a befejezett jelennél az eredményről beszélek, a folyamatos-befejezett jelennél a "már egy ideje" gondolatról, a folyamatosnál meg a negatív felhangról.

De hát éppen a középfokú szemfülesség ellen hadakozom végig: a nyelvtani (és minden egyéb) szabályokat nem lehet hányaveti módon visszaidézni. Minden egyes oktatóanyagomban azt állítom: ha ezt és ezt AKAROD kifejezni, akkor használd ezt és ezt a nyelvtani formát.

Ebből az következik, hogy egy és ugyanazt a tényszerű eseményt elmondhatom ezerféleképpen. Ha akarom, ezt a jellegzetességét emelem ki, ha akarom, egy másikat. És az a csudajó a nyelvekben, hogy erre van lehetőségem. Tegnap vettem egy könyvet. Ezt én elmondhatom úgy is, hogy magát az esemény megtörténtét akarom elmondani neked (egyszerű múlt), úgy is beállíthatom, hogy inkább a könyvről akarok beszélni majd utána (befejezett jelen), úgy is, hogy azt karom mondani, hogy a könyvvásárlás közepette kit látok, ha nem Marit (folyamatos múlt), úgy is, hogy utána ajándékba kaptam ugyanazt a könyvet a barátomtól, de akkor már megvettem a könyvet (befejezett múlt) és még sokféleképpen, de most csak az igeidőkkel játszadoztunk.

Mindez lehetetlen lenne, ha az esemény maga meghatározná, hogy milyen formában mondjam el! Az esemény milyensége semmit nem dönt el: az a lényeg, hogy TE mit akarsz mondani.

Ezt pedig kommunikációs szándéknak nevezzük. Mindkét szó fontos benne: kommunikálok és ezt a folyamatot a szándékaim vezérlik. Ha már eldöntöttem, mi a kommunikációs szándékom, akkor persze jönnek a nyelvtani szabályok, s ekkor már vasszigorral lépnek fel. Ilyeneket mondanak, hogy "ha múltról akarsz beszélni, nem engedem, hogy present perfect-et használj", vagy "ha a jelen helyzetet akarod előtérbe állítani, megtiltom, hogy simple past-ot használj!", meg hogy "ha a cselekvés tárgyáról akarsz állítani valamit, akkor köteles vagy szenvedő szerkezetet megépíteni" és így tovább. De ezek felsorolása már más kérdés - párezer oldalon meg is oldható. De vigyázz, az egész ezzel kezdődik: mit akarsz mondani? (És nem azzal, hogy milyen a cselekvés, milyen a világ!)


_______________________________
Fekete-fehér nyomtatható változat




search EN EN EN | Saját szótár | Ha valaki félénk nyuszi, az angolul csirke: you're chicken (névelőtlenül szokás).